Szapudi 35 ezer tonnás napernyője

El tudunk képzelni egy 35 ezer tonna súlyú, 300 kilométer sugarú napernyőt, mely a Nap és a Föld között visszafogná a Nap sugárzását, csökkentve a Föld egyre fenyegetőbb felmelegedését? Van olyan tudós, aki igen, és ez a tudós történetesen magyar, méghozzá eredendően siófoki: Szapudi István csillagász, a Hawaii Egyetem csillagászati intézetének professzora, a Siófoki Hírek alapító főszerkesztőjének, Szapudi Andrásnak a fia.

Azon ritka alkalmak egyikét kihasználva, amikor idejét idehaza tölti, Széplakon találkozunk a tudóssal, akiről már a Perczel Mór Gimnáziumban is híre ment, hogy kiváló koponya. Az ELTE-re felvételi nélkül jutott be országos matekverseny-eredményének köszönhetően, de az ötödik egyetemi évét már az amerikai John Hopkinson töltötte. A chicagói egyetemen kezdett dolgozni, majd angliai és kanadai kitérő után kötött ki 2001-ben Hawaiion. „Azóta ott élünk. Végigmentem a ranglétrán, 2008 óta vagyok professzori rangban. Eredendően fizikus akartam lenni, azon belül a csillagászat, a kozmológia menet közben jött. A relativitáselmélet mindig érdekelt, meg az idő fogalma; az idő talán csak egy illúzió, talán nincs is idő, ez meg már szinte kozmológia, ami az egész világegyetemet átfogja. Gyerekkoromban volt egy távcsövem, néha felnéztem az égre is, de én inkább elméleti ember, elméleti csillagász vagyok a hawaii egyetem kutatóintézetében is, ahol rajtam kívül szinte mindenki megfigyelő csillagász.”

Takarjuk el a Napot!

Egy gigantikus napernyővel takarjuk el a Napot, fogjuk fel a sugárzás egy kis részét, úgy 1,7 százalékát, így csökkentsük a Föld felmelegedését – ez Szapudi István legújabb, nemrég az amerikai akadémia tudományos kiadványában publikált ötletének lényege, amit az egyeteme találmányként levédetett; az elmélet egyre terjed világszerte elsősorban szakmai körökben, de már sorra adja az interjúkat angol, német, japán újságoknak is. „Az, hogy a Napból takarjunk el egy kis részt, régi elképzelés – magyarázza. – Az alapprobléma, hogy melegszik a Föld, az újkor óta az ember egyre több szén-dioxidot, üvegházhatású gázt „küld” az atmoszférába, ezek egyre nagyobb hányada marad a légkörben és emiatt nő a hőmérséklet. Azt nem tudjuk befolyásolni, hogy Nap kevesebb energiát sugározzon (ez tőlünk függetlenül persze bekövetkezhet, gondoljunk a jégkorszakokra, pár száz éve is volt egy kisebb, ami majdnem fél fokkal csökkentette a Föld átlaghőmérsékletét), azt igen, hogy kevesebb ilyen anyagot bocsátsunk a légkörbe. Egy másik lehetőség a földi geomérnökség: megpróbálják kompenzálni a sugárzást, például volt olyan ötlet, hogy a sztratoszférába port szórnának és az visszatükrözné a sugárzás egy jó részét, vagy fehérre kéne festeni az összes ház tetejét. Egy harmadik az űr-geomérnökség, ennek az ötlete, hogy egy nagy ernyővel eltakarjuk a Nap egy kis részét, 1-2 százalékát; Teller Ede a 90-es években erről már írt egy cikket, voltaképpen ezt gondoltam én tovább. A korábbi elképzelésekkel az a baj, hogy túl nagy tömegeket kéne megmozgatni, ami fizikailag sem biztos, hogy lehetséges, de a költségeket is növeli.”

Szapudi István találmányával már „csak” 35 kilotonnát kéne megmozgatni, az űrbe juttatni. „Ez akkora, mint amennyi súlyt az emberiség ez idáig összesen felvitt az űrbe” – érzékelteti. 

Harminc-negyven év

A kutató csillagász elképzelésében az az újdonság, hogy „pehelykönnyű” anyagból tervezi a napernyőt, továbbá hogy az ellensúlyt nem a Földről kéne felvinni, hanem az egy kisbolygó volna. „Másik ötletként akár köveket lehetne vinni oda a Holdról, ahhoz is lehetne rögzíteni – teszi hozzá. – Az ernyő anyaga a grafén lenne, amit az ellensúllyal zsinórral kötnénk össze és éppen ebből áll a technológiai nehézsége. Persze sok a kérdés, tudunk-e gyártani ekkora összefüggő, megmaradó grafént, meg másfél millió kilométeres, megfelelő anyagú zsinórt. Ha feltételezzük, hogy meg tudjuk csinálni, a sci-fi és a valóság most először találkozhat. Hogy pont ez lesz-e megoldás a klímaváltozásra, azt nem tudom, rengeteget kell, kellene dolgozni rajta. Kezdésként összegyűjteni az összes tudományos kérdést (lehet-e ilyen gigantikus konstrukciót az űrben stabilizálni, köveket szállítani a Holdról, vagy egy aszteroidát elmozdítani a pályájáról úgy, hogy pont oda kerüljön, ahol nekünk kell, stb.), csak a válaszok megadása számos szakember munkáját és persze több tízmillió dollárt, egy kisebb kutatóintézet létrehozását igényelné és néhány évbe beletelne. Ha a tudomány pozitív választ ad, jöhetnének a mérnöki kérdések, megoldások, ami még több pénzt igényelne. S a gazdasági, sőt, a politikai vonzatokkal is számolni kell, ezekhez viszont már nem értek, nem is dolgom foglalkozni vele. Nincs kiszámolva, az én becslésem: trillió dolláros projekt, hasonló, mint például a Tesláé volt, annak is kellett húsz év, jó volna ezt is megvalósítani harminc-negyven éven belül, amíg még tényleg kritikussá nem válik a földi felmelegedés, mielőtt valóban eltűnnének szigetek a tengerek szintemelkedése miatt (A hawaii-i Oahu szigeten Waikiki is veszélyeztetett), mielőtt százmilliók kelnek útra a lakhatatlanná váló területekről. Abban ma már nagyjából egyetértés van a szakemberek között, hogy mindez valós veszély, csak az én életemben bőven észlelhetők már a felmelegedés jelei, a valóság úgy tűnik, a legpesszimistább tudományos prognózisokat is felülmúlja e tekintetben.”

A világegyetemben gondolkodik

S hogy mit csinál az elméleti csillagász, ha nem a klímaváltozás mérséklésén gondolkodik, ami amúgy nem is tartozik szorosan a munkájához? „Kozmológus vagyok, a világegyetemben gondolkodom – mondja Szapudi István. – Olyan térképekkel dolgozom, melyeken egy galaxis egy pont, tehát a mi tejútrendszerünk több millió csillaggal is csak egy pont az én térképemen, és többek között azt vizsgáljuk, milyen lehetett a nagyon korai univerzum, a kozmikus háttérsugárzásból például a 13,8 milliárd évvel ezelőtti ősrobbanásra próbálunk következtetni. Az a csodálatos ebben, hogy évtizedekkel ezelőtt erről csak a vallások mondtak valamit, és az nem biztos, hogy tudományosan megalapozott volt...De persze nem feltétlenül áll egymástól távol a csillagász és az egyház embere, a Vatikánnak is van csillagásza, a korábbi főcsillagász éppen kolléga, kozmológus volt. Vagy nagybátyám, Bánhegyi Jób is egyetemi professzor volt és bencés szerzetes (Habsburg Ottót ő készítette fel érettségire Spanyolországban, édesapám erről egy egész könyvet írt), a tudomány, a filozófia művelésének hagyománya van az egyházon belül, említhetném a dalai lámát is, igaz, annak is van „hagyománya”, hogy üldözzék, mint Galileit, de ez mostanában már nem jellemző…”

Fest, zenél, filmezik

A siófoki kötődésű tudós MTA-vendégprofesszor volt az elmúlt hetekben a budapesti csillagászati kutatóintézetben, alkotói szabadsága alatt (ilyen is van ugyanis a Hawaii egyetemen), a vírusidőszak alatt pedig Hawaiion tagja volt a védekezésről döntőknek előrejelzéseket, tanácsokat adó Covid-munkacsoportnak. De nála sem csak a munka létezik, zenél, dzsesszgitárosa egy hawaii free jazz formációnak, ám ha itthon van, akkor is várják zenésztársai. „Festek is, rövidfilmeket is készítek, az idő határozza meg a művészetemet is, a képeimen is megjelenik az idő, a festmény elkészítésének a folyamata, ellentétben feleségem művészetével, aki fotózik (Andrea a valahai siófoki Gáspár fényképész dinasztiából), ő meg éppen hogy kimerevíti az időt a képein. De – teszem fel újra, meg újra a kérdést – mi az idő, van-e egyáltalán idő, vagy csak képzeljük? Így ér össze a fizika a művészettel.”

F. I.

(A teljes cikk a februári Siófoki Hírekben lesz olvasható). 

Képek:

1. A csillagász a csillagdában
2. Ilyen lehetne a napernyő
   Forrás: UH Institute for Astronomy/Brooks Bays
3. Fotó: Canva