„Siófok nekem nem a hekk, nem a sétány vagy az óriáskerék, hanem Krúdy, Jókai, Rejtő és Karinthy” – mondja Cserna-Szabó András.
„Látom, hogy törzshelyemből, a Hozbor vendéglőből – amit én rendszerint csak „Hozz bort!”-nak neveztem – óvoda lesz, aztán megint étterem, Csárdás néven, később elhagyatott épület.”
A fenti részletet Cserna-Szabó András Halál Zsidófokon című novellájából vettük, amiben a néhány éve Siófokon (is) élő író Karinthy Frigyes utolsó siófoki napjait jeleníti meg, többek között a nagy íróelőd utolsó átmulatott éjszakáját barátjával, Rejtő Jenővel (Karinthy 1938. augusztus 29-én a Vitéz panzióban hunyt el). A novella (melyből alább még idézünk két részletet) a múlt év végén megjelent Utazás a Balatonom körül című balatoni novelláskötet egyik írása, melyben 14 szerző vall a Balatonról 125 évvel azután, hogy Eötvös Károly megírta az Utazás a Balaton körül című „alapművet”.
„Olvasom a Siófoki Hírekben, hogy napirenden van az egykori Hozbor vendéglő elbontása – így Cserna-Szabó András. – A valahai Feleki Kamill-ház már eltűnt (korábban Dániel vendéglő, azelőtt Shanghai, még előtte Omnia presszó – a szerk.), az Ellinger (Krúdy) villa is egyre romosabb; ezeket és a még meglévő értékeket meg kéne menteni az utókornak, mert a település irodalmi-kulturális gyökereit jelentik.”
Cserna-Szabó egészen úgy beszél már, mint egy ős siófoki (ha ugyan létezik ilyen…), pedig csak néhány éve számít részben siófokinak. „Alapvetően szentesi vagyok, 18 éves korom óta budapesti, ahol 33 év alatt 13-szor költöztem, ami nekem mindig egy identitáskrízis. Azt találtam ki, hogy mindenütt, ahová megyek, kulturális „mélyfúrásokat” végzek, azt keresem, hogy mi köt ahhoz a helyhez. Siófokon is, amikor megvettük a lakásunkat szinte a városközpontban (hogy legyen hová elvonulni, kiszakadni a fővárosból), első dolgom volt, hogy beiratkoztam a könyvtárba, elkezdtem helytörténeti anyagokat olvasni és lassan megtaláltam magamat: számomra fontos emberek nyomára bukkantam, Krúdyéra, Karinthyéra, Rejtőére, Hunyadyéra, Faludyéra, mindannyiukat bele is írtam első siófoki novellámba. Nekem ez fontos, és mindig csodálkozom rajta, hogy másoknak mennyire nem az; hiába kérdem a körülöttem élőket egy-egy hely, épület múltjáról.”
(„Estig a Hozborban múlattuk az időt, ittunk, zsugáztunk, újságot olvastunk. Rejtőt meglehetősen felzaklatták az utóbbi idők hírei, az aznapi (tegnapi) Pesti Hírlapban például ezt olvasta: „A napirendet tárgyalta azután a kispesti közgyűlés. Ennek során szóba került az ebadók ötvenszázalékos leszállítása. Barabás Kálmán bizottsági tag, városatya azt kívánta, hogy ne határozzanak az ebadó leszállításáról, hanem oldják meg a kérdést radikálisan és irtsák ki az összes kutyákat, mert a kutyák a tüdővész és más fertőző betegségek terjesztői, valamint súlyos gyermekbetegségek okozói.” Hát mit fognak még radikálisan megoldani? Melyik kérdést? Kit fognak a kutyák után kiirtani? A zsidókat? – kérdezte Rejtő indulatosan, de én legyintettem, ugyan, Jenő, túl komolyan veszed a dolgokat, túlságosan a szívedre veszed, nem szabad, minden egyes korban voltak idióták, hogy mást ne mondjak, Böhm Arankának mindig volt férje, próbáltam poénnal elütni a dolgot, és átcipeltem P. Howardot a kaszinóba.”)
„Olvasom Bognár Zoltán történész remek siófoki helytörténeti köteteit is és rájöttem: egy kisvároshoz képest milyen hihetetlen kulturális, irodalmi múltja van Siófoknak, mennyi kevesek által ismert sztori, milyen hagyományok! Nem ezerévesek, csak száz. Bár javul a helyzet (a tavalyi Jókai 200 emlékév óta már szobra is van nagy írónknak), de még mindig nagyon kevés látszik a városon ebből a páratlan múltból. Az egykori Vitéz panzió kerítéséről például eltűnt az emléktábla. Igaz, a jelenlegi tulajdonos szépen helyreállította az épületet. A 80-as években Karinthy Cini egy siófoki előadásában említette: találkozott Ausztráliában az egyik Vitéz-lánnyal, aki hajlandó lett volna pénzt áldozni arra, hogy Karinthy Múzeum legyen az épületből. A Krúdy-villának emlegetett panzióba pár éve még beengedtek, belül fotóztam le az emléktáblát, de a Jókai-villának mondott épületen hiába van kívül, ha az utcán sétálók azzal sem találkoznak, onnan ugyanis nem látszik. Kellenek a szobrok, az emléktáblák is, de jó volna élővé tenni a hagyományt. El tudnék képzelni a kikötő és az egykori Hozbor vendéglő között, de zömmel a Batthyány utcában egy 10 állomásos irodalomtörténeti sétányt (de ezt csak íróemberként említem első helyen, hiszen ugyanígy lehetne akár épülettörténeti is), amit persze „szexivé”, vonzóvá, eladhatóvá, 21. századivá kéne tenni, ahol akár vezetett sétákat is lehetne tartani, de az egyéni turista is végigmehetne és felfedezhetné az egykori irodalmi Siófokot. Mert szép és jó a Kálmán Imre-kultusz, ennek is megvan a közönsége, ám legyen lehetőség másfajta kulturális turizmusra is. Prágába tömegek zarándokolnak, hogy ott ihassanak sört, ahol Švejk, Hašek vagy Hrabal ivott. A hagyományt először meg kell teremteni, azután ápolni. És itt van mire építeni! Csodálatos például, ahogy Karinthy Ferenc leírja apjának utolsó siófoki éjszakáját: Rejtő Jenővel végigmulatták az akkori nyaralófalut, mint egy őrült nápolyi éjszaka, a kaszinóból ki, egy Sió-parti kiskocsmába be, ahol a széktörés is megengedett volt...Siófok „buliváros” volt száz éve is. De az egy másik buli volt: kultúrbuli, kaszinóval, lóversenypályával, vendéglőkkel, kávéházakkal, hírességekkel, színházzal. Számtalan fergeteges sztori maradt ránk ebből a világból, nemcsak Karinthyékról. Hunyady Sándorról, akit a Tanácsköztársaság alatt kitoloncoltak innét, vagy Krúdyról, aki megszöktette szeretője (a fürdőtelep bérlőjének felesége) lányát, de az író-filmproducer házaspár, Vitézék története is filmvászon után kiált.”
Író vagy és Siófokra jársz? Mit csinálsz ott, mit lehet ott csinálni? – szegezik gyakran a kérdést Cserna-Szabó Andrásnak. „Elkönyvelték: buli, Plázs, girosz, ez Siófok, no meg a Petőfi sétány. Pedig én megtaláltam itt is az identitásomat. Számomra Siófok nem ez, nem is a hekk vagy az óriáskerék, sokkal inkább Krúdy, Karinthy, Rejtő, Jókai – nem rossz társaság… Nyáry Krisztián írja az Utazás a Balatonom körül című novelláskötet bevezetőjében: „A Balatont költők és írók találták ki. Mérnökök hozták létre. Előtte nem létezett.” Ha ez igaz, akkor lehetnénk jóval hálásabbak is ezeknek a költőknek és íróknak, Siófok bátran legyen büszke erre az irodalmi-kulturális múltjára!”
(„A kerthelyiség vörös, kék, zöld és lila lampionok fényében úszott. A fehér frakkos zenekar hangjaira színes tömegben gomolyogtak a táncosok a parketten. Sokan voltak, nemcsak a megszokott törzsközönség, hanem a Pestről hétvégére lerándult férjek és szülők is. Ide, ide! – hallottuk. Egy többszörösen megtoldott asztalnál nagy sereg fiatalember ült. A nagy zajban alig lehetett valamit érteni. Helyet szorítottak nekünk, poharat tettek elénk, és jobb oldali szomszédunk, gutai Strassmann, az iparbáró fia, egy csecsemőarcú fiatalember pezsgőt töltött poharainkba. Fenékig! Fenékig! – mindenki ezt kiabálta. Mindig is nagyon kevés bortól nagyon hamar berúgtam, mégsem tudtam most megállni. Újra és újra töltöttek, és nekem innom kellett. Az ifibáró újabb tíz üveg francia pezsgőt rendelt „az író bácsik tiszteletére”. (Hogy a meglett, befutott írókat bácsizzák, ezt még a Monarchiából örököltük, elsősorban nem a kornak szólt, hanem a tiszteletről.) Konfettik repültek, pezsgősdugók durrantak, mindenki táncolt. Két órakor zárórát hirdettek, ekkor a társaság átvonult egy divatos Sió-parti kocsmába. Itt már lehetett poharakat és székeket törni. Egy idő után elvesztettem P. Howardot. Vagy ő vesztett el engem? Hajnal van, vagy reggel, és én ismeretlen emberekkel vonulok egy menetben az utcán. Valami gyász- vagy nászmenet ez, és mi egyre csak éneklünk – erre emlékeztem csupán, mikor ma, vagyis augusztus 29-én, pénteken kora délután felébredtem a Vitéz Panzió második emeletén, a szobámban. Sajgott a fejem, szörnyen sajgott, Verát kértem, hozzon aszpirint.”)
„Ha már nem lett Karinthy Múzeum, lehetne akár Balatoni Irodalmi Múzeum. Emlék, anyag, hagyomány lenne hozzá éppen elég. Én azt tapasztalom, hogy egyre többen vannak azok, akik a valódi, személyes, élő kulturális élményért hajlandóak fizetni, és azt is valószínűnek tartom, hogy aki egy irodalmi séta és egy Krúdy-borvacsora miatt érkezne Siófokra, sokkal több pénzt hagyna itt, mint aki a Bagolyvonaton dobozos sörrel melegít a diszkóra….”
F. I.
/ A Siófoki Hírek februári számában megjelent cikk.
