„Ez az örökségünk: emlékezzünk a vértanúkra!”
„Ezt a napot szenteljük a 20 ezer elesett vértanúnak; ne a csatára emlékezzünk, vagy a lefolyására, se az eredményére, hanem a királyra, a katonákra, akik föláldozták az életüket. Ez a magyar történelem 500 éves ritmusa: Imre herceg 1026 körül hal meg és kérdésessé válik, de megmarad végül a kereszténység; 1526-ban ott harcol Mohácsnál a kelettel Közép-Európa és elvész az ország, de 500 év múltán mégis itt vagyunk, Európában – mondta dr. Négyesi Lajos ezredes, hadtörténész, Mohács-kutató a Teátrum kávéházban, hozzátéve: az 1526. augusztus 29-ét megelőző haditanács is azt hagyta örökségül, feladatunkul, hogy emlékezzünk a vértanúkra. – Augusztus 29-e legyen tehát a mohácsi vértanúk napja. Sokak szerint megfutott a magyar sereg egy része, de nem lehetett gyáva az a sereg, amelyik 1526. július 20-án úgy indult a király vezetésével Buda alól, hogy 7 ezer főből állt, miközben a szultán 100-120 ezer fős serege egyre közelített. Útközben a nemesek csapatai folyamatosan csatlakoztak, és nem fordultak vissza, a király tartotta esküjét, miszerint feláldozza életét Krisztusért, a hazáért. Ez a végül 25-26 ezresre duzzadt sereg volt sokáig az utolsó, utána legközelebb 1703-ban tudott az ország nemzeti sereget felállítani.”
A Mohács 500 országos megemlékezés-sorozat keretében tartott pódiumbeszélgetés házigazdája, dr. Lengyel Róbert siófoki polgármester arra emlékeztetett: miközben a kormány, az udvari emberek, főpapok 80 százaléka elesett Mohácsnál, abban a korban az egész világon csak a kínai császár tudott nagyobb sereget kiállítani a törököknél, akik folyamatosan hadakoztak, óriási emberi és anyagi fölényben voltak. A polgármester szerint a magyar sereg parancsnokával, Tomori Pállal igazságtalanul bánik az utókor, holott kiemelkedő alak, katona volt, méltán lehetünk büszkék rá, de mindazokra a magyarokra is, akik ott harcoltak és nagyobb részük valahol ott nyugszik ma is a mohácsi földben.
Tomori Pál Bács-kalocsai érsek, Alsó-Magyarország akkori főkapitánya, a mohácsi királyi seregünk főparancsnoka az 1514-es Dózsa-féle parasztháború leverésében vállal markáns szerepet, majd 1520-ban váratlanul beáll ferences szerzetesnek, vagyonát szétosztja, II. Lajos kérésére pápai paranccsal foglalja el a kalocsai érseki széket, majd ezzel együtt Lajos kinevezi királyi kapitánynak, tehát egyszerre lesz katonai és egyházi vezető. Szávaszentdemeternél Tomori lovassága mindjárt le is győzi a törököt, ez az utolsó nyílt mezei győzelem a törökkel szemben. Mohácson az első sorokban harcolva hal meg, a törökök a fejét lándzsára tűzik.
Lengyel Róbert arra is felhívta a figyelmet: Siófok is méltó módon megemlékezik augusztus 29-én, „noha közvetlenül a település nem volt érintett, ám mivel országos mozgósítás volt, vélhetően ennek a környéknek a nemesei is Mohácsra mentek az embereikkel; a somogyi főispán csapatai Paksnál csatlakoztak a királyi sereghez. A csata időpontjában, 29-én délután 3 órakor minden keresztény felekezet siófoki templomában megkondulnak a harangok, emlékezvén Tomori érsekre, a többi hősi halált halt egyházi méltóságra és minden más hősi halottunkra. A harangzúgás után pedig kopjafát avatunk a hősök tiszteletére a gimnázium előtti téren.”
…
A Mohács 500 pódiumbeszélgetés „meglepetésvendége” egy középkori magyar vitéz volt nehézlovassági páncélban, azaz 32 kiló vasban: dr. Vajda Márk, fegyveres lovas hagyományőrző csapat tagja, a siófoki kórház korábbi főigazgatója, korahű nyereggel, 3,5 méteres kopjával. „A késő-középkori nehézlovasság szinte elpusztíthatatlan volt – hallottuk Vajda Márktól. – Később a tűzfegyverekkel szemben már nem sok értelme volt a páncélnak, de addig csatadöntő fegyvernemnek nevezték.”
F. I.
...
További képek a Siófoki Hírek Facebook-oldalán:
