A Perczel gimnázium 11/A osztálya adott műsort az 1956-os forradalom 69. évfordulóján a Könnyek kútjánál.
„Muhi, Várna, Kenyérmező, Mohács, Majtényi-sík, Világos, Arad, örökké sajgó, de mára behegedt seb. 1956 kiváltképp fájó, mert történelmileg ez esik hozzánk a legközelebb. Még szemtanúi és elszenvedői, teszem hozzá, a nyugdíjukat a mai napig élvező bűnösei is akadnak közöttünk, így nem igazán volt kellő ideje a teljes gyógyulásnak – mondta ünnepi beszédében dr. Lengyel Róbert polgármester. – Trianonhoz hasonlóan itt még szivárog a genny a sebből, látjuk és az orrfacsaró bűzét is érezzük, ’56 kapcsán elsősorban is a kommunizmus orrfacsaró bűzét, a Péter Gáborok, Rákosi Mátyások, Kádár Jánosok szagát. Meg persze az oroszét. Azét az oroszét, amely 1849-ben már keményen beavatkozott a magyar belügyekbe és 200 ezer fős cári sereggel benyomulva hazánk földjére, az osztrákot megsegítve, vérbe taposta a szabadságharcunkat. Persze megpecsételve ezzel sok-sok honfitársunk, közöttük az aradiak sorsát is. Azét az oroszét, amely 1944-45-ben, akkor már, mint úgymond felszabadító, megint eljött és magyarok ezreit pusztította el, utána pedig a vasfüggöny leeresztésével egyszerű moszkvai gyarmattá tett minket. Amikor pedig a nép megelégelte ezt, jelesül 1956-ban, akkor megint jött a ruszki, igaz, már nem lóháton, mint bő száz évvel korábban, hanem tankokkal és megint véresen a földbe taposott bennünket. Aztán egészen a rendszerváltásig itt ücsörgött a mellkasunkon és tette végtelenül nehézzé e nemzetnek a szabad légzést. És most megint itt liheg a fülünkbe és megint vannak, akik bizalmat szavaznak neki. Mert mi magyarok nem tanulunk még a magunk kárán sem. Hát hányszor kell még valaki előtt bevert, vérző fejjel térdre rogynunk ahhoz, hogy felismerjük a veszélyt? Vigyázz, magyar! Mert a kígyó egyetlen pillanat alatt képes rád csimpaszkodni, egy másik pillanatban rád csavarodni és a következőben pedig máris kiszorítja belőled a szuszt…”
A polgármester feltette a kérdést: de mi volt a helyzet a Nyugattal, alakulhatott volna-e másképp is az ’56-os szabadságharcunk, vagy eleve elrendeltetett és hamvába halt-e? „Az én véleményem az, hogy akkor és itt nekünk valódi esély nem adatott. Az orosz bármekkora erőt képes volt mozgósítani a mi felkelőink párszáz kézifegyverével, meg a Molotov-koktéljaikkal szemben. Hruscsov elvtársnak példát kellett statuálnia, nehogy más szovjet igába kötött nemzetek is öntudatra ébredjenek, felbátorodjanak. Az tény, hogy a Nyugat katonailag tétlen maradt, mert nem kockáztatta a világháborút egy ilyen aprócska nemzet miatt, mint a miénk. De segítette a nyugatra hangyákként migráló magyarok százezreit. Mert azt se feledjük egyetlen pillanatra sem, minden ellenkező állítással szemben sem: mi a Nyugathoz tartozunk. Ez volt honfoglaló őseink végső döntése és akkor a megmaradásunk záloga is, ezért volt a későbbiek sok-sok véráldozata a törökkel vívott csatáinkban és ez volt az orosz iga alatt nyögdécselő nemzetünk vágya, még alig pár évtizede is. 1956: lassan hetven év. De a fájdalom még sokunk lelkét átjárja, mert nem felejtettük el mindazt, amit akkor és utána az orosz ránk zúdított. Sokunk nem. De vannak, akik már igen és ismét neki paroláznak. Olyanok is, akik pár évtizede még a kommunizmus és az orosz legelszántabb ellenzőiként, együtt skandálták a pórnéppel, hogy „ruszkik haza”… Emlékezzenek és gondolkodjanak ma ők is, mielőtt gumigerincekkel meghajolnak a jelenlegi cáratyuska előtt. Ezt üzenem nekik a siófoki Könnyek kútjától az orosz által, vagy annak igája alatt legyilkolt, kivégzett, deportált, bebörtönzött, meghurcolt, elüldözött magyarok nevében. Emlékezzünk és mindenek előtt tanuljunk már végre, magyarok!”
A Perczel Mór Gimnázium 11/A osztályos diákjainak ünnepi megemlékezését követően a városvezetés, a helyi intézmények, pártok és civil szervezetek nevében helyeztek el koszorúkat a Könnyek kútjánál. Közreműködött a Siófoki Férfi Dalkör és a helyi cserkészcsapat.
...
További képek a Siófoki Hírek Facebook-oldalán:
