Interjú Völgyi Lajossal.
„Esküt nem a választókerületünkre, hanem a városunkra teszünk” – hívja fel a figyelmet a tavaly októberben már a hatodik képviselői ciklusát kezdő Völgyi Lajos (Becsülettel Siófokért Egyesület), akit képviselői interjúsorozatunk zárásaként faggattunk (novemberi, decemberi és januári számainkban a képviselő-testület új tagjait kérdeztük).
A képviselő
– 2019 óta ismétli a pénzügyi bizottság elnökeként a városi költségvetés elfogadásakor, hogy a siófoki büdzsé megfelel a kívánalmaknak, egyensúlyban van; idén februárban is így értékelt, hozzátéve: ezt meg kell becsülni, hiszen például az ország költségvetését is hiánnyal fogadták el…
– Valóban úgy érzem, meg kell becsülni, hogy a költségvetés „szentháromságának” rendre megfelelünk, azaz tartjuk az egyensúlyt, megfelelő tartalékot tudunk képezni, hitel pedig még csak szóba sem kerül. 2014 óta bizonyosan és észrevehetően csökkennek a működési költségek, kifejezetten precíz és takarékos gazdálkodás folyik.
– 2014 előtt nem mindig volt így?
– Korábban a tekintélyes hitelállományunknak is sokkal inkább politikai oka volt, mintsem az, hogy égetően szükségünk lett volna rá…
– 2024 októbere óta nem csak pénzügyi bizottsági elnök, hanem „egyéni körzetes” képviselő is. Lehet egyszerre figyelembe venni a város összérdekeit és a választókerületét?
– Sőt, csak így lehet. Amikor listáról kerültem a testületbe, akkor is úgy fogtam fel, hogy az is komoly választói felhatalmazást jelent, ha sokan szavaztak arra a csapatra, történetesen a Becsülettel Siófokért Egyesületre, amelyet képviselek, amelynek a listavezetője voltam. Most is, hogy egyéni választókerületi képviselő is vagyok, azt tartom szem előtt: a város gyarapodására, fejlődésére teszünk esküt. Ezért sem tudok mit kezdeni olyan felvetésekkel, hogy lakosságarányosan kellene elosztani a fejlesztési pénzeket. Szerintem meg szükségarányosan. Nem szabad elszigetelten gondolkodni, hogy nekem csak a választókerületem a fontos és semmi más nem érdekel.
– 2002 óta képviselő, mi az, ami a legtöbbet változott a képviselői munkában?
– 1998-ban indultam először az önkormányzati választáson, akkor még nem kerültem a testületbe, viszont kültagja lettem a pénzügyi bizottságnak, aminek azóta folyamatosan tagja vagyok. 2002-ben úgy nyertem, hogy én voltan az első 1990 óta, aki egy adott választókerületben 500 szavazatnál többet kapott. Sok változás volt, jól észrevehetően egyre szűkülnek az önkormányzat bevételei. Kezdetben még helyben maradt a személyi jövedelemadó egy része, a gépjárműadó, kaptunk állami kiegészítést a kurtaxához, ezek lassanként „elapadtak”. Majd a rendszer, vagyis a központi kormányzat lépést váltott, jöttek az elvonások, vagyis már a konkrét bevételeinkből kellett befizetni az államkasszába, mint például a szolidaritási hozzájárulás, vagy újabban az iparűzésiadó-többlet, bár utóbbi esetében pozitívum, hogy legalább azt lehet tudni, hogy hová fog kerülni ez a pénz...A teljes képhez hozzátartozik azonban, hogy a hasonló nagyságú települések között Siófok ma is igen kedvező helyzetben van a jelentős helyiadó-bevételünknek, tehát az adófizetőknek köszönhetően. Lényeges különbség továbbá, hogy egészen más „városkormányzati” felelősség többségben lenni, mint ellenzékben.
– 2002 óta 2019-ben ülhetett először többségi frakcióba?
– Igen, bár 2002-ben közel egyensúly alakult ki a testületben a Fidesz és az MSZP között (7-7 képviselőjük jutott be), csak a polgármester billentette el a mérleg nyelvét és a szavazatok alapján 2014-ben sem feltétlenül került volna többségbe a Fidesz, ha akkor az MSZP és a Jobbik nem indít egymásra képviselőjelölteket.
– A 2014 és 19 közötti ciklus a 9-3-as szavazati arányokkal (amikor a polgármester, Ön és a jobbikos képviselő alkotta a „hármakat”) volt a „rémálom”?
– Egyáltalán nem, hiszen 2014 várostörténeti fordulópontot hozott, 20 év után nem fideszes polgármestere lett Siófoknak, amiben nekem is volt némi szerepem. Az a ciklus azért is emlékezetes, jelentős fideszes többség ide vagy oda, mert nagy elégedettséggel töltött el, hogy a polgármester keményen beleállt abba a helyzetbe, nem tört meg, sőt, sikerrel végigvitte az öt évet és utána már úgy tudott győzni 2019-ben, hogy kétharmados többségbe kerültünk. Az a ciklus a helytállás öt éve volt, aminek megjött a jutalma is, 2019-ben, azután 2024-ben. A szavazati arányok egyébként 2014 óta nem sokat változtak abban a tekintetben, hogy a döntéseink többsége egyhangú (2014 és 19 között is csak a „kényes” témáknál jött elő a 9-3), ez a jól előkészített előterjesztéseknek és a bizottságokban folyó alapos, szakmai alapú előtárgyalásoknak is köszönhető. Minden képviselőtársamnak azt szoktam javasolni, amit magam is teszek: végigülöm az összes szakbizottsági tanácskozást.
– Elnöke még a helyi MSZP-szervezetnek?
– Már nem, a tavaly őszi tisztújításon már nem indultam.
Az író
– Pénzügyi bizottsági elnök, közgazdász, „ehhez képest” immár négyregényes író, de az, hogy íróember is, csak az elmúlt években lett „nyilvános”…
– Már a gimnáziumi évek alatt is novelláztam, de utána vállalkozásaim elvitték a szellemi kapacitásomat, az üzleti élet nem nagyon tette lehetővé az írást, de közben azért sokat olvasó, színházbajáró embernek számítottam. Az ifjúkori szerelem a nyugdíjba vonulásom után éledt fel, elismerést nyertem az Élet és Irodalom tárcanovella-pályázatán, majd egy országos pályázat elsődíjasa lettem, ezek inspiráltak arra, hogy folytassam, s közben áttértem a regény műfajára.
– S megalapította a SiópArt-ot is…
– Fürednek, Hévíznek már volt kulturális folyóirata, azt mondtam, Siófoknak is kell hogy legyen, hiszen nem csak a legnagyobb városa, hanem jelentős szereplője is a régió kulturális életének. Az akkori könyvtárigazgatóval, Kovács Emőkével fogtunk a SiópArt megalapításához, a megjelenése 2018 óta már folyamatos.
– Merthogy akadtak kezdeti zökkenők, ahogyan egyik akkori fideszes képviselőtársa meg is fogalmazta: a folyóirat támogatásából mennyi járda épülhetne!
– Az akkori képviselő-testület nem minden évben szavazta meg a megjelentetéséhez szükséges támogatást. Furcsállottam akkor is azt a gondolkodást, ami összevetette a kettőt, miközben évről évre milliárdokat költöttünk beruházásokra, fejlesztésekre. A kultúratámogatás csökkentése révén költeni többet a fejlesztésekre? Churchill egy háború előtti kabinetülésen, amikor az egyik minisztere felvetette, hogy mivel a háborús kiadások nőnek, a kultúráét csökkenteni kéne, azt mondta: akkor miért csináljuk? Vagyis a háborúnak sincs értelme, ha nem az értékeink megőrzéséért harcolunk. Nekem a SiópArt szerelem, Siófok meg általa felkerült a magyar kulturális élet irodalmi szeletének palettájára is. Nagyon népszerűek voltak a pályázataink, előfordult, hogy több mint ezer pályaművet kaptunk, határainkon túlról is, például testvérvárosunkból, Gyergyószentmiklósról.
– És a helyi futball támogatásához anno hogyan viszonyult képviselőként? Legutóbbi családkisregényében a kispálya „királya” a főszereplő és nem nehéz Önre ismerni benne…
– Azért keveredik a regényben a fikció és a valóság, de tény, hogy állítólag jó bal lábam volt, sikereket arattunk a városi kispályás bajnokságban, s ahogyan írom is, az élet királyainak éreztük magunkat, főleg mert vendéglátós csapatban játszottam, pincérekkel, taxisokkal, akik a rendszerváltás előtt valóban a siófoki élet „királyainak” tűntek. Ami pedig a támogatást illeti, futballrajongóként is a klub mellett voltam amíg csak vállalkozásalapú nem lett a foci (Törőcsikért, Nyilasiért rajongani, vagy az MNK-győztes, NB I-be jutott Siófoki Bányászért, azért az más volt...), mert onnantól szerintem nincsen helye benne közpénznek, maximum reklám-, tehát üzleti alapon. De például én javasoltam a közelmúltban a Siófoki futballkrónika támogatását és a szerkesztőjének, Rózsa Tibornak a városi elismerését.
– Visszatérve a „boldog békeidőkre” és a legújabb regényére: amikor a győztes kispályás csapat tagjait három lovashintóval viszik végig a városon, az valós történés?
– Igen, ez megtörtént, a lovashintókkal tettünk néhány kört a Fő téren…
– Ebből is látszik, hogy mennyire más időket élünk, hol van már például a városi kispályás bajnokság, meg hol vannak a párttitkárok, ahogyan a regényben áll, „vízkár, fagykár, párttitkár”, meg az „elvtikék”, jutott tehát fricska is nekik, noha Ön nem titkoltan baloldali…
– Valójában persze az „élet királyai” nem mi voltunk, hanem – így éreztük – sokkal inkább a párttitkárok…És igen, ballábas és baloldali voltam és az is maradtam.
– „Az én városom”, dúdolja a Zorán-dalt a főszereplője a nyári fővárosban bolyongva. Az Ön városa?
– Nagyon is az lett, a Volánnál dolgoztam Kaposváron, és 50 éve, 1975-ben a siófoki üzemegységre helyeztek diszpécsernek, majd itt ragadtam, amit nagyon nem bántam meg…
– Dolgozik már a következő regényén?
– Fejben igen, kettőn is, az egyikben visszatérnék a nyári főváros múltjába, az akkori nagymenők életére. A másik kényesebb téma: a várospolitikai tapasztalataimat sűríteném egy regénybe, az lenne a címe: Polgik…
F. I.
...
Képek:
Völgyi Lajos a pénzügyi bizottság ülésén elnököl.
Májbro: az Ausztráliába disszidált báty állt Völgyi Lajos harmadik regényének középpontjában, a legutóbbiban pedig (Annától Annáig) kiteljesedik a családi vonal, ezért is családkisregény az alcíme.
